Dave sokáig nem szólt hozzám.

Először nem is hallottam őt. Az Egyesült Államok elég messze volt Gödöllőtől, ahol akkor éltem, amikor az Under The Table And Dreaming című bemutatkozó Dave Matthews Band album megjelent 1994-ben. Eladtak belőle Amerikában 6 millió példányt. Elkerültük egymást, mert én metalban utaztam, ő pedig nem fókuszált Európára, ráadásul az európai kiadója nem fókuszált őrá. Magyarországon épp csak elindult a BMG, az RCA akkori európai partnere. A helyzet nem változott a második, Crash című albummal. Eladtak 7 millió példányt az Államokban, alig párat Európában. Én az egyetem után jelentkeztem egy csomó helyre, köztük a BMG kereskedelmi munkatárs pozíciójára. Élénken emlékszem, hogy mennyire készültem az esetleges interjúra. A Billboard magazinból, mely az egyetlen számomra elérhető nemzetközi szaklap volt, akkurátusan kigyűjtöttem minden információt a BMG-ről, a hozzá tartozó kiadókról, művészeikről. Egy kockás A4-es lapra készítettem a listát, melyet a mai napig őrzök szüleim házában, egykori szobámban. Nem kaptam visszajelzést a jelentkezésemre, de kilenc hónappal később, a kötelező sorkatonai szolgálat teljesítése után csatlakozhattam a Sony Music-hoz, így egy lépéssel közelebb kerültem Dave-hez. Az 1998-as harmadik album, a These Crowded Streets négyszeres platinalemez státuszt ért el az Új Világban, és a zenekar addigra a legnagyobb koncert attrakciók közé emelkedett a tengeren túl, és végre – nem jelentős – nyomot tudott hagyni Németországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban. Mivel Amerikában szupersztárnak számított, egyre többet tudtam meg róla a Billboard révén, de zenéjét csak sokkal később ismertem meg. Az Everyday promóciója során, öt éves kihagyás után ismét visszatért a DMB Angliába, de az újságírók még mindig azon lamentáltak, hogy miért nem működik a banda náluk. Még öt évvel később, 2006-ban is úgy kezdi Chris Bye a BBC számára készített interjút, hogy „egy maroknyi fanatikus rajongón kívül az emberek többsége még soha nem hallott róla”. Az interjúban Dave a BMG-t okolja a sikertelenségért, amit meg tudok érteni, hiszen egyetlen magyar nyelvű cikkre sem emlékszem a csapatról, és egészen döbbenetes tény, hogy ezidáig egyetlen DMB kiadvány sem tudott felkerülni egyetlen hivatalos eladási listára sem. Miközben Dave zenekara az egyetlen a rocktörténetben, amely hét albumával is eladási listavezető volt az USA-ban.

Az első alkalom, amikor biztosan hallottam Dave hangját, 2005-ben jött el. Akkor egyesült a Sony Music és a BMG, és egészen közel kerültem hozzá. Bár nem mi forgalmaztuk a Dave Matthews Band kiadványokat Magyarországon, de az Andrew Lack által vezetett Sony BMG egyik kritikus új projectje a Dual Disc formátum bevezetése volt, és én feleltem a magyarországi marketingjéért. Annak érdekében, hogy a projectet már az európai gyártási folyamat megkezdése előtt elő tudjuk készíteni, kaptunk egy csomagnyi mintát Amerikából, köztük a Stand Up egy példányával. Aki összerakta a csomagot New York-ban, nem tudta, hogy nincs rá jogunk. Boldog voltam, hogy végre megismerhettem a titokzatos zenekart, de az igazat megvallva, nem fogott meg igazán, amit hallottam. A DualDisc project is kudarcot vallott.

A Big Whiskey & the GrooGrux King viszont tökéletesen telibe talált. Már a szaxofon harmóniákra épített hipnotikus bevezető és az abból induló, elképesztően lendületes Shake Me Like A Monkey elbűvült a zeneiségével, de a Funny The Way It Is szövege repítette Dave Matthewst a legnagyobb kedvenceim közé. Majd a Lying in The Hands Of God végérvényesen megszilárdította ezt a pozícóját. Nekiálltam begyűjteni a korábbi alkotásait, és hihetetlen dalokra leltem, melyek mai napig segítenek nekem. Megszerezni őket nem volt olyan egyszerű, mint azt ma gondolnánk. A terjesztési problémák miatt az nem működött, hogy besétálok egy lemezboltba, és megveszem, amit szeretnék tőle. A GrooGrux King egy használt példányát például a Vaterán tudtam megvenni, míg a Some Devil limitált, dupla CD-s változatát az eBay-ről rendeltem meg. Egy 2010. noveber 30-i Facebook poszt tanusága szerint imádtam a Gravedigger című dalt arról az albumról:

"When you dig my grave
Could you make it shallow
So that I can feel the rain"

A következő emlékezetes Dave Matthews pillanat egy napos péntek délutánhoz kötődik 2012-ből. Az akkor már újra Sony Music-nak hívott cégnél elindítottam egy péntek kora délutáni zenemeetinget, ahol a kollégákkal meghallgattuk az új dalokat, megnéztük a hozzájuk kapcsolódó videókat, mindenki mutathatott személyes kedvenceket vagy más kiadók érdekességeit, hogy inspiráljuk egymást. Tökéletes lezárása volt egy-egy sűrű hétnek, és segített abban, hogy jobban megismerjük egymást. Rengeteg nagy élményt kaptam a kollégáktól ezeken az összejöveteleken, és remélem, hogy ők is gazdagodtak ezek által. Egy ilyen alkalommal láttam először a Mercy videóját, és a dal minden idők egyik legkedvesebb dalává vált számomra.

"Mercy, will we overcome this
Oh, one by one, could we turn it around
Maybe carry on just a little bit longer
And I'll try to give you what you need"

Az Away From The World albumot még jobban megszerettem, mint elődjét. Már a címe megszólított, és a dalok csak beszéltek, beszéltek hozzám. Segítettek az életfilozófiám megszilárdításában. Ahogy a lemezt záró Drunken Soldier kibontakozik, és Dave elsorolja jótanácsait, elkötelezett rajongóvá formált. Ez a dal életindulómá vált. Olyan mint egy himnusz az életről, használati utasítás az élethez.

"Keep your head up
And try to listen to your heart
Be kind always no matter
We all grow up
And someday we'll say goodbye
So shine your light while you got one
Make the most of what you got
Don't waste time trying to be something you're not"

A következő egyértelmű küldetés az volt, hogy élőben is megtapasztaljam a legendás zenekart. A korábban elmondottak alapján nem meglepő, hogy a DMB soha nem játszott még Magyarországon, így ki kellett várnom, hogy újra átjöjjenek a kontinensre. A bejelentés napján vettem két jegyet a firenzei koncertre. Azért ide, mert így nem kellett győzködnöm a feleségemet, hogy kísérjen el a Nelson Mandela Forumba szervezett hangversenyre, ugyanis Firenze Andrea kedvenc városa. Ráadásul a felejthetetlen koncert a születésnapom előestéjére esett, így az egész túra, még a koncert után a szitáló esőben a szállodánkhoz vezető séta is, gyönyörű emlék számomra. Amikor érzed, hogy az életed az ajándék.

"Lying in the hands of God."

(Artwork: Csaba Mester)